A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Versek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Versek. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. április 28., szombat

Könyvfesztivál 2018 | Élménybeszámoló vagy valami olyasmi...


Már szinte eltelt egy hét azóta, hogy véget ért a 2018-as könyvfesztivál, melyre mint a legtöbb moly én is nem egy nap ugrottam be. Úgy gondoltam összeszedem a gondolataimat és megírom a élményeimet az egyes dolgokkal kapcsolatban, valamint ritka alkalmak egyike, hogy a szerzeményeimet is meg fogom mutatni, csak hogy ösztönözzek mindenkit a jövőévi kuruccanásra.

Először is, aki nem tudná a könyvfesztivál minden év áprilisának végén kerül megrendezésre, már 1994 óta. Mint jó ideje, idén is a Millenáris B és D épületében, valamint az épületeken kívül zajlott az esemény négy napon keresztül, csütörtöktől vasárnapig. Ami a könyvfesztivált könyvfesztivállá teszi: programok, új megjelenések, író-olvasó találkozók, dedikálások és persze rengeteg könyv Magyarország legnagyobb kiadóitól. Nagy vonalakban ennyi. 

Én csütörtökön mentem ki először, amikor még nem fogadott nagy tömeg, így a vásárlásaim nagy részét szépen, nyugodtan le tudtam zavarni. A pénteket kihagytam, aztán szombaton barátokkal ugrottunk ki és inkább csak nézelődtünk meg ökörködtünk. Végül vasárnap is kinéztem leginkább a dedikálások miatt, illetve egy-két kötetet még beszereztem.

A legtöbb dolog változatlan maradt. A kiadók akciói és berendezkedései most is jól működtek. A Fumax még mindig nem értem mit keres a D épületben. A Haribo maci idén is aranyos volt, ahogy a birodalmi rohamosztagosok is. Csütörtökön még mindig maximális a kényelem, míg vasárnap megfulladsz a tömegtől. És a hangulat is nagyon ott volt, ahol lennie kellett idén is.

Idén 17 könyvet szereztem be, ami nem kicsit sok és nem kicsit kéne visszafognom magam, mert szegény polcaim már összetörnek a gyönyörűségektől. Mindazonáltal olyan akciók és kihagyhatatlan dolgok jöttek velem szembe, hogy nem tudtam türtőztetni magam. Kezdjük a nagyágyúkkal!


Az Athenaeum és Geopen Kiadó különlegessége volt ez a doboz, amit már többen láthattatok is, ha figyelitek a kiadók tevékenységeit. Olyan csábítóan nézett ki, hogy muszáj volt vennem egyet, főleg mivel mindössze 2000 magyar pénz volt az ára. A tartalma nagyon cuki volt. Egy mini Kit kat, egy mini zsebkendő, egy mini notesz és persze három könyv, amik bár nem nyűgöztek le (az egyiket le is passzoltam) de még így is jó vételnek tartom ezt a csomagot.

A második nagyvásárlásom a Magvető standjánál volt, ahol három könyv vásárlása estén három másik ismeretlen könyvet kapsz ajándékba. Ez azért is érte meg, mert rengeteg Magvetős könyv szerepelt már régóta a kívánságlistámon, amiknek egy részét most be is szerezhettem. És megjegyzem a három könyv közül kettőnek nagyon örültem, mivel Vida Gábortól már szerettem volna olvasni, a Takács Zsuzsa kötet pedig csodálatosan néz ki. 

Még egy harmadik nagyvásárlásról kell beszélnem, ez pedig a Delta Visionnél volt, ahol minden évben 2+1, 3+2, 4+3, 5+5 vagy akár 6+6 kedvezmény vár minden egyes könyvre. Kiválasztottam három kötetet, amiket már neten kinéztem és az egyikről még később írok egy keveset.

A többi könyv pedig ilyen-olyan kiadóktól van. Ezek leginkább 200, 500, 800 forintos kötetek, amiket hülye lettem volna otthagyni, mert ismertem és szerettem volna megkaparintani őket vagy mert tetszett a leírás alapján.

És már csak egyvalamiről kell írnom, mégpedig a dedikálásokról, amiből van négy. Először is mikor a Delta Visionnél nézelődtem megláttam Goldman Júliát és a dedikáló sorát. Mi sem lehetett volna jobb alkalom, hogy beszerezzem a Napnak fénye cilkus második kötetét a Holdnak árnyékát, amit amúgy is terveztem olvasni és beálljak vele a sorba. Így ez az első.

A második könyv, amit dedikáltattam az Mészöly Ágnestől volt a Szabadlábon, amit már olvastam és egy könnyed, szerethető könyvnek tartom. Ági egy nagyon kedves nő, egy igazi anya figura, így örültem, hogy ez is meg lett ejtve. 

A harmadik a Nádasdy dedikálás volt, ahol találkoztam egy iskolatársammal így a hosszú sorban legalább beszéddel tudtuk mulattatni az időt. Nádasdyt egy ösztönös zseninek tartom, elképesztő munkássága van ennek az embernek. Én amúgy az egyik verseskötetét, a Verejték van a szobrokon  című kötetet dedikáltattam.

És végül, de nem utolsó sorban a Tóth Krisztina dedikálás, ami most jelen pillanatban a legközelebb áll a szívemhez. Krisztina egyetlen regényét, az újonnan beszerzett Akvárium című könyvet vittem oda és firkantattam alá. 

És ennyi! Ennél tartalmasabb könyvfesztiválban még nem volt részem. A rengeteg beszerzés miatt valószínűleg a könyvhét kisebb figyelmet fog kapni tőlem, de ez a pár nap fantasztikus volt és kihagyhatatlan. 


2017. december 25., hétfő

Karácsony a költészetben | Avagy versek havas tájakról, a gyertya fényről, a szeretet ünnepéről

Tóth Árpád: Karácsonyi emlék

Itt volt, elment a szép karácsony, 
S amíg itt volt, jó koszton éltünk, 
Cukron, fügén, mákos kalácson.

Hozott diót, mogyorót, smukkot, 
Új százkoronás is volt nála, 
De erről alig szólt egy kukkot.

Hogy a pénzügy is derűt öltsön, 
Adott az osztrák - magyar banknak 
Húsz koronát – aranyban! – kölcsön.

És hozott új választó-listát. 
Mely szerint csak Lukács szavazhat, 
S megválaszthatja Tisza Pistát.

A Béke is, e bús egyénke, 
Jött volna vele, ám egy hídon 
A strázsa belelőtt szegénybe.

Örült Prohászka is Prizrendbe, 
Az udvarias szerb kormánytól 
Egy sérvkötőt kapott prezentbe.

Szóval a karácsony sok kincsét 
Megkaptuk és ami a legfőbb, 
Megszűnt a fűtőanyag-inség.

Ez üdvöt zengem el ma számmal: 
Egész télen fűthetünk majd 
Egy-egy dús – karácsonyi számmal!

Babits Mihály: Karácsonyi lábadozás

Komisz, kemény idő. Még a vér is megfagy 
     állatban, emberben. 
Öregek mondják, hogy ritkán láttak ily nagy 
     telet decemberben. 
A hó szőnyegébe puhán süpped a láb, 
     mintha dunyhán menne. 
Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ 
     milyen édes lenne!…

A kis nyugtalan nő, ki a friss hegypályát 
     futja hótalpakon, 
akármennyit zuhan, puha combocskáját 
     nem üti meg nagyon. 
És az állástalan szegény ember, aki 
     nem mer még meghalni, 
örül hogy reggeltől estig szabad neki 
     havat lapátolni.

Végig a városon nem csilingel a szán, 
     mint gyerekkoromba. 
Nem gőzölög a hó fázó lovak hátán. 
     A kocsit gép vonja. 
Angyalok elszálló csengője se csenget 
     a fehér utcákon. 
Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez 
     gazdagok házában.

Nem édes a világ, de mégis szép látni… 
     És én már gyógyulok… 
Csupa szomj vagyok már, mindenre kiváncsi; 
     mindent elgondolok… 
Minden éget már hogy lássam is, hogy nézzem… 
     Tapintom tagjaim… 
Én nem vagyok halott, én mindent tuléltem, 
     s vár a fény odakinn…

Oh kedvesem, aki annyi rémtől védtél, 
     jere, add kezedet: 
a fagyba, hidegbe, már nem rémit a tél, 
     vezess ki engemet! 
Nem édes a föld, de mégis szép a hótul. 
     Én megyek… indulok… 
s azt gondolom, hogy a világ is meggyógyul, 
     ha én meggyógyulok. 

Juhász Gyula: Betlehem

Ó emberek, gondoljatok ma rá, 
Ki Betlehemben született ez este, 
A jászol almán, kis hajléktalan, 
Szelíd barmok közt, édes bambino, 
Kit csordapásztoroknak éneke 
Köszöntött angyaloknak énekével.

Ó emberek, gondoljatok ma rá, 
Hogy anyja az Úr szolgáló leánya 
És apja ács volt, dolgozó szegény. 
És nem találtak más födélt az éjjel 
A városvégi istállón kivül.

Ó emberek, gondoljatok ma rá, 
Kit a komor Sibillák megígértek, 
Kit a szelíd Vergilius jövendölt 
S akit rab népek vártak, szabadítót.

Ó emberek, gondoljatok ma rá, 
A betlehemi kisded jászolára, 
Amely fölött nagyobb fény tündökölt, 
Mint minden földi paloták fölött.

Ó emberek, gondoljatok ma rá, 
Augustus Caesar birodalma elmúlt, 
Az ég és föld elmúlnak, de e jászol 
Szelíd világa mindent túlragyog.

Ó emberek, gondoljatok ma rá, 
Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz, 
A kerek föld mindegyik gyermekéhez 
Egy üzenettel jött: Szeressetek!

Ó emberek, gondoljatok ma rá, 
És hallgassátok meg az angyalok 
És pásztorok koncertjét, mely e szent éj 
Ezerkilencszázhuszonhároméves 
Távolságából is szívünkbe zeng.

Ó emberek, gondoljatok ma rá, 
S gondoljatok rá holnap és minden áldott 
Napján e múló életnek s legyen 
A betlehemi énekből öröm, 
A karácsonyi álomból valóság 
És békessége már az embereknek! 

Fodor Ákos: Advent

Kit igazán vársz:
életedben él – rég itt
van, mire megjön.

Weöres Sándor: Szép a fenyő

Szép a fenyő télen-nyáron,
sose lepi dermedt álom:
míg az ágán jég szikrázik,
üde zöldje csak pompázik.

Nagykarácsony immár eljő,
érkezik az újesztendő.
Míg a mező dermed, fázik,
a zöld fenyves csak pompázik.

Pilinszky János: A fényességes angyal is

Az égbolt elsötétedett. 
S akár a végitélet 
zord fellege tört volna ránk, 
a föld is oly sötét lett.

Gyermekszívünk is oly nehéz! 
A házak és a kertek, 
az egész törékeny világ, 
éreztük, velünk reszket.

Aztán a roppant csöndön át 
puhán és észrevétlen, 
a hangtalan meginduló 
és puha hóesésben,

akár a fényes pelyhek is 
vigyázva földet értek, 
a fényességes angyal is, 
ő is a földre lépett. 

Ady Endre: A téli Magyarország

Magyar síkon nagy iramban át 
Ha nyargal a gőzös velem 
Havas, nagy téli éjjelen, 
Alusznak a tanyák. 
Olyan fehér és árva a sík, 
Fölötte álom-éneket 
Dúdolnak a hideg szelek. 
Vajon mit álmodik? 
Álmodik-e, álma még maradt? 
Én most karácsonyra megyek, 
Régi, vén, falusi gyerek. 
De lelkem hó alatt. 
S ahogy futok síkon, télen át, 
Úgy érzem, halottak vagyunk 
És álom nélkül álmodunk, 
Én s a magyar tanyák. 

Lackfi János: Fekete

A havat vártuk és most itt van:
Zongorabillentések hullnak, csupa foszló
Fehér ujjbegymintázat, fekete hangok köztük az ágak...
Sajtreszelékként pergő zongoraszó...
Ilyen az égi zongora, nem a sarokban áll,
Hanem betölt minden zegzugot, lerakódik,
Hasonló egyébként a földi is, szívzugba,
Szemráncba, hajtőre ül, porcokba fészkelődik:
Chopin metronómja kattog térdemben...
Hóesés-keringő... Kutyánk féltékenyen
És feketén csahol a kerítés fogsorán át.
A kerítés rácsai billentyűkre osztják a kinti síkot,
Melyen lányaink szánkóznak és egy idegen
Kutyát simogatnak, a kerítésen belüli kutya
Fekete tükörmását. Bennem is csaholnak
Kitörni vágyva a reggeli nagy hóban készített
Fényképek (elveszett egy kábel, nem tudom
Számítógépemre feltölteni őket)... Különböző
Mértékben elfagyott növényi részek hó alól
Kandikáló ábrái ezek, meglepő és csak ilyenkor
Elővilágló cirádák, kacskaringók, mintázatok.
Ugat a fekete kutya bennem arra a másik,
Odakinti fekete kutyára, mely szabadon
Hengergőzik a hóban.

Kosztolányi Dezső: Karácsony

Ezüst esőben száll le a karácsony, 
a kályha zúg, a hóesés sűrű; 
a lámpafény aranylik a kalácson, 
a kocka pörg, gőzöl a tejsűrű.

Kik messze voltak, most mind összejönnek 
a percet édes szóval ütni el, 
amíg a tél a megfagyott mezőket 
karcolja éles, kék jégkörmivel.

Fenyőszagú a lég és a sarokba 
ezüst tükörből bókol a rakott fa, 
a jó barát boros korsóihoz von,

És zsong az ének áhítatba zöngve… 
Csak a havas pusztán a néma csöndbe 
sír föl az égbe egy-egy kósza mozdony. 

2017. október 28., szombat

Horror a költészetben | Avagy versek a halálról, félelemről, elmúlásról



Petőfit nem a félelem és a brutalitás képeiről ismerhetjük, ezen verse viszont kifejezetten ezekről szól. Egy nem tipikus vers a nagy magyar költőnktől.

Petőfi Sándor: Álmos vagyok és mégsem alhatom

Álmos vagyok és mégsem alhatom;
Ébren vagyok és mégis álmodom.
Gyertyám pislog komorhomályosan,
Mint a lidérc, mely temetőbe van;
S ki nem merem kezemet nyujtani:
Elvenni hamvát vagy eloltani.
Ágyamban fekszem mozdulatlanul.
Előttem el rém rém után vonul.
Hiába húnyom be szemeimet,
Látom még akkor is e rémeket.
És milyen rémek, milyen alakok!
Arcomról hideg izzadás csorog.
Ott mély árokban egy koldús halott,
Fölkél és rágja a koldúsbotot.
Kemény. Beléje törnek fogai,
Látom szájából a vért omlani.
Itt egy öreg cigány, a deresen,
Ütik, verik kinoskeservesen,
Vernek le róla húsdarabokat;
Fájdalmában, mint a kutya, ugat.
Hát az mi ott? torony vagy óriás?
S mit mível? kútat vagy sirgödröt ás?
Nem sír lesz az, nem. Kút; mert ott hever
Mellette a nagy százakós veder;
Most leereszti a roppant vedert...
Nem víz, de vér, mit e kútból kimert.
Itt egy ifjú, ki lenyakaztaték,
Viszi fejét, markolva üstökét,
S szólván: "nem én, de te vagy a zsivány!"
Bedobja azt a bíró ablakán.
Ott akasztófa, rajta csecsemő;
A csecsemőnek anyja odajő,
Megfogja lábát, s húzza, húzza le,
S körűltáncolja a bitót vele.
Itt egy leány, két béka ül szemén,
Nyúzott patkány van orrának helyén,
Hosszú férgekből vannak fürtei,
S őt félkigyó-félember öleli. - -
Ily szörnyeket lát lázas képzetem.
Elkergetném s el nem kergethetem.
Mindenki alszik, csak magam vagyok
Nem alvó. Csend van, csak fogam vacog.

A horror műfajának megteremtőjétől legtöbbször A holló című mesterművét szokták idézni. Én most egy másik, szintén híres versét hoztam.


Edgar Allan Poe: A győzhetetlen féreg


Ez ám a gála éj,
Ha éveid száma véges!
Angyalhad ködszárnyas, kevély 
Ül, drámára éhes.
Majd könnye közt borong,
mikor remény és rettenet, 
Szférák zenéje búgva bong
A teátrum felett.

A mímek Istent játszanak
Selypes halk hangokon.
Amott pár illó bábalak
Jár-kél, s szól monoton.
Formátlan őserő feszül
Ring-reng a színpadon
Keselyűszárnyakon repül 
S lehull a Fájdalom.

Nem pille dráma! Tudva tudd,
Mától füledbe zsong!
A Fantom-űzők hada fut,
Ám egyhelyben tolong.
Mert esély nincs, mert Ôrület,
A dráma veleje 
Csak mégtöbb Bűn és Rémület,
mi ütközik vele.

De nézd, egy rém döng most elô 
A színfalak mögül.
Rőt szörnyalak és nincs idô!
Rohanj, ha nem, megöl.
Vigyázz! Vigyázz! Visong a báb.
A rém a szín ura.
Fent sóhaj, lent emberhúsba vág
Vérző féregfoga.

Kihúny, dől le a lámpa mind!
Vonagló testek, robaj, vad, süket,
Függöny szakad, s látod amint
Felöltik halott-leplüket.
Jönnek szürkére sápadt angyalok
Fátyol le, szó a közönségnek:
“Ez itt az Ember című dráma volt,
s a hős a Győzhetetlen Féreg”.

Reményik versében talán a legijesztőbb a válaszok hiánya.

Reményik Sándor: Az a félelmetes másik

Ki vagy, te félelmetes idegen, 
Akit költőnek nevez a világ,
Aki megmozdulsz lelkem rejtekén, 
Mint vulkánban a tűz?
Ki vagy,
Ki lelkem fáit tompán zúgatod, 
Mígnem melódiába fog az erdő? 
Ki vagy, ki elzsongani nem hagyod 
A szívem sebeit,
S lelkem halottait 
Temetetlenül hagyni rendeled? 
Ki vagy?
Hogy lehet, hogy így úrrá lettél rajtam, 
Hogy ajtóimon nincs számodra zár,
S kopogtatásod ha nem hallanám, 
Döngetni kezdesz?!
Ki vagy,
Hogy nincs számomra oly hatalmas úr, 
És nincsen oly imádott valaki,
Hogy meg ne szakítnám a szót vele, 
Ha Te kívánsz beszélni?!
Ki vagy,
Hogy szívem véréből táplálkozol, 
És nagyra nősz,
És éjjeleim álmát elveszed,
És ha ölembe nyugtatnám kezem, 
Sziklákat hengerítni kényszerítsz,
Mik a hegyről a völgybe visszahullnak? 
Ki vagy, ki meggyötörsz és üdvözítsz? 
Ki vagy, ki vagy?!

Ady halál versei is elég híresek a magyar irodalomban, s közülük az egyik legkiemelkedőbb A Halál rokona.

Ady Endre: A Halál rokona

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.
Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

A sírvers műfajának egyik darabja, Babits Mihály briliáns verse. 

Babits Mihály: Sírvers

Itt nyugszom. Végre megnyugodtam
a hosszú szenvedés után.
Keserű lelkemet kiadtam
s mint dőlt fatörzs, fekszem sután.
Keserű lelkemet kiadtam,
mint fájó gennyet a beteg:
magamtól is védve maradtam:
akarva sem szenvedhetek.

Nincs jobb világ a másvilágnál,
a másvilágon nincs világ,
s nincs jobb világ a nincs-világnál,
mert féreg nélkül nincs virág.
Nincs jobb világ a nincs-világnál,
hol féreg van csak, nincs virág,
hol féreg nem kár, hogyha rágcsál,
hol féreg nem fáj, hogyha rág.

Itt nyugszom. Végre megnyugodtam.
Elszállt az álom és a láz.
Ma föld fölöttem, föld alattam,
és nem emel, és nem aláz.
Ma föld fölöttem, föld alattam,
koporsó kerít, néma ház.
Keserű lelkemet kiadtam
és nem boszant a léha gyász.

Nincs jobb világ a másvilágnál,
mely halkan létlen létre bont,
mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,
s hol semmi érzés, semmi gond.
Mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,
és jobb a száraz, puszta csont
ez ideges, husos világnál,
mely oly keserves és bolond.

Létezhet ennél csodálatosabb és gyönyörűbb kép a félelemről és a feszültségről? Nem lehet megunni az olvasását.

Radnóti Miklós: Éjszaka

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.

Arany János egy nem túl ismert balladáját is beletettem ebbe a kis válogatásba. Számomra is ismeretlen volt mostanáig, mivel egy versenyhez kell foglalkoznom vele. Mindenesetre vannak benne horrorisztikus elemek.

Arany János: A kép-mutogató

Énekes história

Debreceni sokadalom!
Nézz e képre, halld meg dalom:
Szomorú történet esett,
- Kin sok jámbor szív megesett -
   E szomorú időben;
Arrul szerzék ez új verset
   Ebben az esztendőben.

Első képem azt mutatja:
Grófkisasszonyt feddi atyja,
Mér fejére súlyos átkot,
Hogyha az íródeákot
   Még tovább is szíveli,
Kihez a sáros cipőjét
   Sem méltó megtörleni.
Im haragra lobban arca,
Ősi dölyfe, mély kudarca!
A leány, mint szőke harmat,
Reszket, elfoly; - ajka hallgat,
   Vagy, ha mond is, ennyit mond:
Válni nem tud, de meghalhat,
   Ősz fején úgy nem lesz gond.

Második kép: hogy az atyja
A deákot felhivatja.
Ime, ott áll; büszke, délceg;
Viseletén semmi félszeg;
   De szegény - csak köznemes,
Grófkisasszony szép kezére
   Már ezért sem érdemes.

Szigorún ezt tudtul adja
Grófkisasszony édesatyja, -
S hogy sem esztendő, se' hónap,
Kitelt éve, mehet holnap.
   Messze ám! nagy a világ.
Mélyet bókol, de csak ott áll
   Bátran az iródeák.

"Gróf úr! enyim a leánya,
Szíve, lelke, minden vágya;
Minket senki el nem választ:
Kezét kérem és a választ,
   Ha »igen«, ha »nem« is;
Rangja, fénye, java nem kell:
   Elveszem egy ingben is."

Fagy, ütésre, föl nem enged:
Hogy kidobják: szolgát csenget.
Új kép váltja most a régit:
(Nézni kell a vesszőm végit)
   A leányt mutatja, hogy
Ezt sikoltva: "egy ingben is!"
   Apja lábához lerogy.

A deákkal hajduk bánnak.
Szőke fürtit a leánynak
Apja tekeré kezére,
Mintha nem vón' édes vére,
   S dobja a legény után. -
Hír nincs rólok, hang sincs rólok
   A kastélyban ezután.

Szalma-viskó s falu vége
Ifju párnak menedéke;
Ottan rejtve volna, s boldog,
Ha tudna, vagy birna dolgot:
   Hanem a természet kér,
S már sohajjal végzi a dal:
   "Kis kunyhóban is megfér".*

Avagy e kéz finom bőre
Áll-e a mosóteknőre?
Kit arasszal így fogunk át:
E derék, bír durva munkát?...
   Férje könnyebben veszi:
Savanyú tej neki nem kell,
   A fölét ha leeszi. -

Őszi este, kandallónál,
Az öreg gróf ott szunyókál;
Bőg a kémény, künn esik, fú,
Hogy belép egy szolga fiú
   S könnyes szemmel oda súg
"Kapu-rácsnál rongyos nő áll.
   Azt mondja, kisasszonyunk."

"Ha! tépesd le az ebekkel!
Nincs leányom - nem volt - nem kell!"
- Legszomorúbb ez a rajzon,
Ezt ne nézze terhes asszony,
   Mert úgy jár, mint amit lát,
Mint a szegény grófkisasszony
   Mikor üzték a kutyák.

Múlik a tél, esztendő is,
Múlat a gróf, feled ő is;
Nappal verseny és vadászat,
Este keres vídám házat,
   Hol van élénk társaság;
S időt ölni felkerűl ott
   Mindenféle furcsaság.

Asztal-írás ötvenhatban
Vala itt-ott még divatban;
Kisded asztal egyik lába
Iró-eszközt rejt magába:
   A körűl sereglenek
Azzal írnak másvilági
   Láthatatlan szellemek.

Szép ajak mond: "Gróf úr nem mer
Szóba állni a szellemmel."
Gróf mosolygva asztalhoz nyúl,
Csak érinti: asztal indúl,
   Szalad ujja közt az ón,
S a papírra ez van írva:
   Ismert kézzél: "Én, Verón."

Arcát éri hűs fuvallat,
Hátranéz s egy "ah!" szót hallat:
Áll mögötte volt leánya,
Már nem élő, csak az árnya,
   Sápadt, rongyos, - ím, minő!
Karján, alva-é vagy halva?
   Egy idétlen csecsemő.

"Nem emelek súlyos vádat,
Csak elhoztam unokádat;
Teste nyugszik az enyémmel,
Vad erdőben temeték el, -
   Nézd ha élne, szép fiú;
Lelke szunnyad, nem költ még fel,
   Nem volt arra ért korú."

Mint kit rémes álma zaklat,
Gróf néhány szót félbeszaggat;
Kik ezt látják ott körösleg,
Vélik olyan különösnek,
   Szóbeszédnek tere tág;
A gróf elment; - nem is látja
   Többé semmi társaság.

Megy, s bezárja benső zárját
Hivja gyakran holt leányát;
Kulcslyukon kik hallgatóznak,
Csak felét hallják a szónak:
   Amit a gróf maga mond;
Szájról szájra suttogás kél:
   "Csitt... való: a gróf bolond."

Nem, nem az még: szól, tesz, rendel
Most is mindent értelemmel;
De, ha asztalával írat,
Hogy sebére leljen írat
   És ha lánya megjelen:
Kérdi, kéri, térden állva:
   Engesztelni mit tegyen?

"Nem mondom, hogy »megbocsátok«
Mert nem tőlem függ ez átok;
Míg szivemben élet égett,
Sem táplált az gyűlölséget,
   Megtöré csak fájdalom;
Kérjed Istent; bűnbocsátni
   Nála több az irgalom."

"Monddsza hát, hol nyugszik tested?
Gróf atyád már rég kerestet;
Felrakattam új kápolnád,
Aranyozzák büszke tornyát:
   Ott nyugodjál, gazdagon."
"Oh - hová kopóid űztek -
   Jobb nekem már a vadon!"

Még egy kép jön, az utolsó:
Márványkőbül nagy koporsó;
(Benn egész sort rejt e kripta.)
Címerét most megfordítva
   Vésték rá a kőlapon:
Ez a sírbolt nem lesz nyitva
   Csak az ítéletnapon.

Inkább szép, mint horror, de az egyik kedvencem Kosztolányitól.

Kosztolányi Dezső: Hetedhét-ország felé

Egy csöndes éjen eljön értem
tetőtöl-talpig feketében
a fekete kocsis.
Álarc lesz arcán, éji, gyászos,
a rúdnál két fekete táltos,
s fekete lesz az ostor is.

Felgördül az álomba ringó,
halálszínű fekete hintó,
s beléje mélyedek.
Szótlan repülök messze síkon,
s az ablakon át kihajítom
az álmokat, az életet.

Álmatlan álomban merengve
szállok, futok, ki tudja merre,
hol árnyak árnya bolyg.
Arany tájak kopár mezőjén
elsápad a fehér verőfény,
s a nap helyett felkél a hold.

És messze Óperencián túl
egyszerre rózsaszín világ gyúl
ezüstös ég alatt.
Jönnek hideg tündérleányok,
térdig fehér rózsákba járok,
s Hetedhét-ország rám kacag.

Az utolsónak pedig Vida Gergely, egy nem túl ismert, de annál tehetségesebb kortárs költő versét választottam. Ha létezik a horrorvers, mint műfaj, én így képzelem el.

Vida Gergely: Sikoly (X.)
(M. M. Filmjéhez, kézikamerával)

Nem kellenek a robosztus képek.
A megcsonkított test minden manír nélkül
hever ott, mintha csupán a neki szánt helyet
töltené ki, mintha nem is egy rendezői instrukciót
tartana be. Egy hulla eszköztelen játéka.
Annyira életszerű, hogy bármikor felpattanhat.
Pasolini üres telken talált holtteste egy korabeli
híradóban. Egy rongy, hogy akkor már
fel is lehessen itatni a vérét.

Amit tudhatunk róla, hogy kikezdi az idő,
már ha érdekelne valakit is, különben
már most sem az igazi.

Pedig a hús, főleg a tipikus testfordulókon,
a csípőnél, a térdben és máshol, meg képes
imitálni az utolsó, nagy rohanás szándékát.

Az oválisba meredt ajkak a kínábrázolás
netovábbjai. Az összhatást az elcsúszott,
a szájüreg bejáratát keresztbe vágó műfogsor
rontja, mely útját állja a groteszkségben
el is téríti a befelé furakodó tekintetet. Kicsit
kis is türemkedik a szájból, mint egy pecek.

Joggal támadhat az a sejtésünk, hogy a végső
sikolyba nem sűríthető bele az élet.
Mert lehet bármilyen hangos és fülsiketítő,
hogy még akkor is elnyomja a kóbor kutyák
éktelen csaholását, mikor már vége mindennek,
csupán a kisstílű jelen időnek szól.
A rettegés egymással felcserélhető pillanatainak,
melyek semmiről sem szólnak.

Egy oda nem illő fogtechnikai eszköz miatt
nem érhető tetten a teljes üresség. Valahonnan
máshonnan áramlik rá az egészre.