Petőfit nem a félelem és a brutalitás képeiről ismerhetjük, ezen verse viszont kifejezetten ezekről szól. Egy nem tipikus vers a nagy magyar költőnktől.
Petőfi Sándor: Álmos vagyok és mégsem alhatom
Álmos vagyok és mégsem alhatom;
Ébren vagyok és mégis álmodom.
Gyertyám pislog komorhomályosan,
Mint a lidérc, mely temetőbe van;
S ki nem merem kezemet nyujtani:
Elvenni hamvát vagy eloltani.
Ágyamban fekszem mozdulatlanul.
Előttem el rém rém után vonul.
Hiába húnyom be szemeimet,
Látom még akkor is e rémeket.
És milyen rémek, milyen alakok!
Arcomról hideg izzadás csorog.
Ott mély árokban egy koldús halott,
Fölkél és rágja a koldúsbotot.
Kemény. Beléje törnek fogai,
Látom szájából a vért omlani.
Itt egy öreg cigány, a deresen,
Ütik, verik kinoskeservesen,
Vernek le róla húsdarabokat;
Fájdalmában, mint a kutya, ugat.
Hát az mi ott? torony vagy óriás?
S mit mível? kútat vagy sirgödröt ás?
Nem sír lesz az, nem. Kút; mert ott hever
Mellette a nagy százakós veder;
Most leereszti a roppant vedert...
Nem víz, de vér, mit e kútból kimert.
Itt egy ifjú, ki lenyakaztaték,
Viszi fejét, markolva üstökét,
S szólván: "nem én, de te vagy a zsivány!"
Bedobja azt a bíró ablakán.
Ott akasztófa, rajta csecsemő;
A csecsemőnek anyja odajő,
Megfogja lábát, s húzza, húzza le,
S körűltáncolja a bitót vele.
Itt egy leány, két béka ül szemén,
Nyúzott patkány van orrának helyén,
Hosszú férgekből vannak fürtei,
S őt félkigyó-félember öleli. - -
Ily szörnyeket lát lázas képzetem.
Elkergetném s el nem kergethetem.
Mindenki alszik, csak magam vagyok
Nem alvó. Csend van, csak fogam vacog.
A horror műfajának megteremtőjétől legtöbbször A holló című mesterművét szokták idézni. Én most egy másik, szintén híres versét hoztam.
Edgar Allan Poe: A győzhetetlen féreg
Ez ám a gála éj,
Ha éveid száma véges!
Angyalhad ködszárnyas, kevély
Ül, drámára éhes.
Majd könnye közt borong,
mikor remény és rettenet,
Szférák zenéje búgva bong
A teátrum felett.
A mímek Istent játszanak
Selypes halk hangokon.
Amott pár illó bábalak
Jár-kél, s szól monoton.
Formátlan őserő feszül
Ring-reng a színpadon
Keselyűszárnyakon repül
S lehull a Fájdalom.
Nem pille dráma! Tudva tudd,
Mától füledbe zsong!
A Fantom-űzők hada fut,
Ám egyhelyben tolong.
Mert esély nincs, mert Ôrület,
A dráma veleje
Csak mégtöbb Bűn és Rémület,
mi ütközik vele.
De nézd, egy rém döng most elô
A színfalak mögül.
Rőt szörnyalak és nincs idô!
Rohanj, ha nem, megöl.
Vigyázz! Vigyázz! Visong a báb.
A rém a szín ura.
Fent sóhaj, lent emberhúsba vág
Vérző féregfoga.
Kihúny, dől le a lámpa mind!
Vonagló testek, robaj, vad, süket,
Függöny szakad, s látod amint
Felöltik halott-leplüket.
Jönnek szürkére sápadt angyalok
Fátyol le, szó a közönségnek:
“Ez itt az Ember című dráma volt,
s a hős a Győzhetetlen Féreg”.
Reményik versében talán a legijesztőbb a válaszok hiánya.
Reményik Sándor: Az a félelmetes másik
Ki vagy, te félelmetes idegen,
Akit költőnek nevez a világ,
Aki megmozdulsz lelkem rejtekén,
Mint vulkánban a tűz?
Ki vagy,
Ki lelkem fáit tompán zúgatod,
Mígnem melódiába fog az erdő?
Ki vagy, ki elzsongani nem hagyod
A szívem sebeit,
S lelkem halottait
Temetetlenül hagyni rendeled?
Ki vagy?
Hogy lehet, hogy így úrrá lettél rajtam,
Hogy ajtóimon nincs számodra zár,
S kopogtatásod ha nem hallanám,
Döngetni kezdesz?!
Ki vagy,
Hogy nincs számomra oly hatalmas úr,
És nincsen oly imádott valaki,
Hogy meg ne szakítnám a szót vele,
Ha Te kívánsz beszélni?!
Ki vagy,
Hogy szívem véréből táplálkozol,
És nagyra nősz,
És éjjeleim álmát elveszed,
És ha ölembe nyugtatnám kezem,
Sziklákat hengerítni kényszerítsz,
Mik a hegyről a völgybe visszahullnak?
Ki vagy, ki meggyötörsz és üdvözítsz?
Ki vagy, ki vagy?!
Ady halál versei is elég híresek a magyar irodalomban, s közülük az egyik legkiemelkedőbb A Halál rokona.
Ady Endre: A Halál rokona
Én a Halál
rokona vagyok,
Szeretem a
tűnő szerelmet,
Szeretem
megcsókolni azt,
Aki elmegy.
Szeretem a
beteg rózsákat,
Hervadva ha
vágynak, a nőket,
A sugaras, a
bánatos
Ősz-időket.
Szeretem a
szomorú órák
Kisértetes,
intő hivását,
A nagy
Halál, a szent Halál
Játszi
mását.
Szeretem az
elutazókat,
Sírókat és
fölébredőket
S dér-esős,
hideg hajnalon
A mezőket.
Szeretem a
fáradt lemondást,
Könnyetlen
sírást és a békét,
Bölcsek,
poéták, betegek
Menedékét.
Szeretem
azt, aki csalódott,
Aki rokkant,
aki megállott,
Aki nem
hisz, aki borus:
A világot.
Én a Halál
rokona vagyok,
Szeretem a
tűnő szerelmet,
Szeretem
megcsókolni azt,
Aki elmegy.
A sírvers műfajának egyik darabja, Babits Mihály briliáns verse.
Babits Mihály: Sírvers
Itt nyugszom. Végre megnyugodtam
a hosszú szenvedés után.
Keserű lelkemet kiadtam
s mint dőlt fatörzs, fekszem sután.
Keserű lelkemet kiadtam,
mint fájó gennyet a beteg:
magamtól is védve maradtam:
akarva sem szenvedhetek.
Nincs jobb világ a másvilágnál,
a másvilágon nincs világ,
s nincs jobb világ a nincs-világnál,
mert féreg nélkül nincs virág.
Nincs jobb világ a nincs-világnál,
hol féreg van csak, nincs virág,
hol féreg nem kár, hogyha rágcsál,
hol féreg nem fáj, hogyha rág.
Itt nyugszom. Végre megnyugodtam.
Elszállt az álom és a láz.
Ma föld fölöttem, föld alattam,
és nem emel, és nem aláz.
Ma föld fölöttem, föld alattam,
koporsó kerít, néma ház.
Keserű lelkemet kiadtam
és nem boszant a léha gyász.
Nincs jobb világ a másvilágnál,
mely halkan létlen létre bont,
mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,
s hol semmi érzés, semmi gond.
Mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,
és jobb a száraz, puszta csont
ez ideges, husos világnál,
mely oly keserves és bolond.
Létezhet ennél csodálatosabb és gyönyörűbb kép a félelemről és a feszültségről? Nem lehet megunni az olvasását.
Radnóti Miklós: Éjszaka
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
Arany János egy nem túl ismert balladáját is beletettem ebbe a kis válogatásba. Számomra is ismeretlen volt mostanáig, mivel egy versenyhez kell foglalkoznom vele. Mindenesetre vannak benne horrorisztikus elemek.
Arany János: A kép-mutogató
Énekes história
Debreceni sokadalom!
Nézz e képre, halld meg dalom:
Szomorú történet esett,
- Kin sok jámbor szív megesett -
E szomorú időben;
Arrul szerzék ez új verset
Ebben az esztendőben.
Első képem azt mutatja:
Grófkisasszonyt feddi atyja,
Mér fejére súlyos átkot,
Hogyha az íródeákot
Még tovább is szíveli,
Kihez a sáros cipőjét
Sem méltó megtörleni.
Im haragra lobban arca,
Ősi dölyfe, mély kudarca!
A leány, mint szőke harmat,
Reszket, elfoly; - ajka hallgat,
Vagy, ha mond is, ennyit mond:
Válni nem tud, de meghalhat,
Ősz fején úgy nem lesz gond.
Második kép: hogy az atyja
A deákot felhivatja.
Ime, ott áll; büszke, délceg;
Viseletén semmi félszeg;
De szegény - csak köznemes,
Grófkisasszony szép kezére
Már ezért sem érdemes.
Szigorún ezt tudtul adja
Grófkisasszony édesatyja, -
S hogy sem esztendő, se' hónap,
Kitelt éve, mehet holnap.
Messze ám! nagy a világ.
Mélyet bókol, de csak ott áll
Bátran az iródeák.
"Gróf úr! enyim a leánya,
Szíve, lelke, minden vágya;
Minket senki el nem választ:
Kezét kérem és a választ,
Ha »igen«, ha »nem« is;
Rangja, fénye, java nem kell:
Elveszem egy ingben is."
Fagy, ütésre, föl nem enged:
Hogy kidobják: szolgát csenget.
Új kép váltja most a régit:
(Nézni kell a vesszőm végit)
A leányt mutatja, hogy
Ezt sikoltva: "egy ingben is!"
Apja lábához lerogy.
A deákkal hajduk bánnak.
Szőke fürtit a leánynak
Apja tekeré kezére,
Mintha nem vón' édes vére,
S dobja a legény után. -
Hír nincs rólok, hang sincs rólok
A kastélyban ezután.
Szalma-viskó s falu vége
Ifju párnak menedéke;
Ottan rejtve volna, s boldog,
Ha tudna, vagy birna dolgot:
Hanem a természet kér,
S már sohajjal végzi a dal:
"Kis kunyhóban is megfér".*
Avagy e kéz finom bőre
Áll-e a mosóteknőre?
Kit arasszal így fogunk át:
E derék, bír durva munkát?...
Férje könnyebben veszi:
Savanyú tej neki nem kell,
A fölét ha leeszi. -
Őszi este, kandallónál,
Az öreg gróf ott szunyókál;
Bőg a kémény, künn esik, fú,
Hogy belép egy szolga fiú
S könnyes szemmel oda súg
"Kapu-rácsnál rongyos nő áll.
Azt mondja, kisasszonyunk."
"Ha! tépesd le az ebekkel!
Nincs leányom - nem volt - nem kell!"
- Legszomorúbb ez a rajzon,
Ezt ne nézze terhes asszony,
Mert úgy jár, mint amit lát,
Mint a szegény grófkisasszony
Mikor üzték a kutyák.
Múlik a tél, esztendő is,
Múlat a gróf, feled ő is;
Nappal verseny és vadászat,
Este keres vídám házat,
Hol van élénk társaság;
S időt ölni felkerűl ott
Mindenféle furcsaság.
Asztal-írás ötvenhatban
Vala itt-ott még divatban;
Kisded asztal egyik lába
Iró-eszközt rejt magába:
A körűl sereglenek
Azzal írnak másvilági
Láthatatlan szellemek.
Szép ajak mond: "Gróf úr nem mer
Szóba állni a szellemmel."
Gróf mosolygva asztalhoz nyúl,
Csak érinti: asztal indúl,
Szalad ujja közt az ón,
S a papírra ez van írva:
Ismert kézzél: "Én, Verón."
Arcát éri hűs fuvallat,
Hátranéz s egy "ah!" szót hallat:
Áll mögötte volt leánya,
Már nem élő, csak az árnya,
Sápadt, rongyos, - ím, minő!
Karján, alva-é vagy halva?
Egy idétlen csecsemő.
"Nem emelek súlyos vádat,
Csak elhoztam unokádat;
Teste nyugszik az enyémmel,
Vad erdőben temeték el, -
Nézd ha élne, szép fiú;
Lelke szunnyad, nem költ még fel,
Nem volt arra ért korú."
Mint kit rémes álma zaklat,
Gróf néhány szót félbeszaggat;
Kik ezt látják ott körösleg,
Vélik olyan különösnek,
Szóbeszédnek tere tág;
A gróf elment; - nem is látja
Többé semmi társaság.
Megy, s bezárja benső zárját
Hivja gyakran holt leányát;
Kulcslyukon kik hallgatóznak,
Csak felét hallják a szónak:
Amit a gróf maga mond;
Szájról szájra suttogás kél:
"Csitt... való: a gróf bolond."
Nem, nem az még: szól, tesz, rendel
Most is mindent értelemmel;
De, ha asztalával írat,
Hogy sebére leljen írat
És ha lánya megjelen:
Kérdi, kéri, térden állva:
Engesztelni mit tegyen?
"Nem mondom, hogy »megbocsátok«
Mert nem tőlem függ ez átok;
Míg szivemben élet égett,
Sem táplált az gyűlölséget,
Megtöré csak fájdalom;
Kérjed Istent; bűnbocsátni
Nála több az irgalom."
"Monddsza hát, hol nyugszik tested?
Gróf atyád már rég kerestet;
Felrakattam új kápolnád,
Aranyozzák büszke tornyát:
Ott nyugodjál, gazdagon."
"Oh - hová kopóid űztek -
Jobb nekem már a vadon!"
Még egy kép jön, az utolsó:
Márványkőbül nagy koporsó;
(Benn egész sort rejt e kripta.)
Címerét most megfordítva
Vésték rá a kőlapon:
Ez a sírbolt nem lesz nyitva
Csak az ítéletnapon.
Inkább szép, mint horror, de az egyik kedvencem Kosztolányitól.
Kosztolányi Dezső: Hetedhét-ország felé
Egy csöndes éjen eljön értem
tetőtöl-talpig feketében
a fekete kocsis.
Álarc lesz arcán, éji, gyászos,
a rúdnál két fekete táltos,
s fekete lesz az ostor is.
Felgördül az álomba ringó,
halálszínű fekete hintó,
s beléje mélyedek.
Szótlan repülök messze síkon,
s az ablakon át kihajítom
az álmokat, az életet.
Álmatlan álomban merengve
szállok, futok, ki tudja merre,
hol árnyak árnya bolyg.
Arany tájak kopár mezőjén
elsápad a fehér verőfény,
s a nap helyett felkél a hold.
És messze Óperencián túl
egyszerre rózsaszín világ gyúl
ezüstös ég alatt.
Jönnek hideg tündérleányok,
térdig fehér rózsákba járok,
s Hetedhét-ország rám kacag.
Az utolsónak pedig Vida Gergely, egy nem túl ismert, de annál tehetségesebb kortárs költő versét választottam. Ha létezik a horrorvers, mint műfaj, én így képzelem el.
Vida Gergely: Sikoly (X.)
(M. M. Filmjéhez, kézikamerával)
Nem kellenek a robosztus képek.
A megcsonkított test minden manír nélkül
hever ott, mintha csupán a neki szánt helyet
töltené ki, mintha nem is egy rendezői instrukciót
tartana be. Egy hulla eszköztelen játéka.
Annyira életszerű, hogy bármikor felpattanhat.
Pasolini üres telken talált holtteste egy korabeli
híradóban. Egy rongy, hogy akkor már
fel is lehessen itatni a vérét.
Amit tudhatunk róla, hogy kikezdi az idő,
már ha érdekelne valakit is, különben
már most sem az igazi.
Pedig a hús, főleg a tipikus testfordulókon,
a csípőnél, a térdben és máshol, meg képes
imitálni az utolsó, nagy rohanás szándékát.
Az oválisba meredt ajkak a kínábrázolás
netovábbjai. Az összhatást az elcsúszott,
a szájüreg bejáratát keresztbe vágó műfogsor
rontja, mely útját állja a groteszkségben
el is téríti a befelé furakodó tekintetet. Kicsit
kis is türemkedik a szájból, mint egy pecek.
Joggal támadhat az a sejtésünk, hogy a végső
sikolyba nem sűríthető bele az élet.
Mert lehet bármilyen hangos és fülsiketítő,
hogy még akkor is elnyomja a kóbor kutyák
éktelen csaholását, mikor már vége mindennek,
csupán a kisstílű jelen időnek szól.
A rettegés egymással felcserélhető pillanatainak,
melyek semmiről sem szólnak.
Egy oda nem illő fogtechnikai eszköz miatt
nem érhető tetten a teljes üresség. Valahonnan
máshonnan áramlik rá az egészre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése